|
Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fü kizöldül ó sírhanton,
Bajnok
ébred hôsi lanton.
Vadat üzni feljövének
Hôs
fiai szép Enéhnek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egytestvér,
Ménrót fia.
Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyü vadra.
Vad elôttük vérbe fekszik,
Öz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet -
Üldözik a szarvas-gímet.
Gím után ôk egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.
De a párduc, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát
eszi, ha éhezik.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengô madár ágrul ágra,
Zengô ének
szájrul szájra.
Már a nap is lemenôben,
Tüzet rakott a felhôben;
Ök a szarvast egyre üzik, -
Alkonyatkor ím eltünik.
Értek vala éjtszakára
Kur
vizének a partjára;
Folyóvíznek partja mellett
Paripájok jól
legelhet.
Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk;
Monda Magyar: víradattal
Visszatérjünk a csapattal. -
Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll keletre?
Nem,
mint máshol, naplementre?
Szólt egy bajnok: én úgy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik éjszak ormán.
Folyamparton ôk leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel víradattal
Hazatérnek a csapattal.
Szellô támad hüs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy-merészen
Ott
szökdécsel, túl a vizen.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengô madár ágrul ágra,
Zengô ének
szájrul szájra.
Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És - akarva, akaratlan -
üzik ismét
szakadatlan.
Kur folyót ôk átalúszták,
Még vadabbak ott a puszták,
Ember ottan egy füszálat,
Egy
csöpp vizet nem találhat.
A föld háta fölomolván,
Sziksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves
büzt lehel a tó.
Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok ôrtüz setét éjjel
Lobban a
láng szerteszéjjel.
Minden estve bánva bánják,
Hogy e vadat mér' kívánják
Mért is üzik egyre, nyomba,
Tévelyítô bús vadonba.
Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast üzni kellett,
Mint töviset szél játéka,
Mint
madarat az árnyéka.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengô madár ágrul ágra,
Zengô ének
szájrul szájra.
Vadont s a Dont ôk felverik
A Meóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ôk
behatnak.
Ott a szarvas, mint a pára
- Köd elôtte, köd utána -
Míg az ember széjjelnézne:
Szemök
elôl elenyésze.
Hóha! hóha! hol van a vad? ...
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A
harmadik: sehol sincsen!
Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyík ha rezzen, fajd ha rebben:
De a
gímvad nincs ezekben.
Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé -
Anyám,
anyám, meghalsz belé!
Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk;
Selyem a fü, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz,
Kék folyam ad fényes halat,
Vörhenyô vad ízes falat,
Feszes az íj, sebes a nyíl,
Harckalandon zsákmány a díj.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengô madár ágrul ágra,
Zengô ének
szájrul szájra.
Hogy elúntak otthon ülni,
Halat csalni, ôzet üzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedted a pusztára.
Puszta földön, sík fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha
égbôl, mint álomban.
Tündér lányok ottan laknak,
Táncot ropnak, úgy mulatnak.
Szôve ködbül sátoruk van:
Ugy
mulatnak sátorukban.
Férfi egy sincs közelébe';
De a földi lyányok szépe
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget
ott tanúlnak.
Dúl királyé, legszebb, kettô;
Agg Beláré tizenkettô;
Összesen mind: száz meg kettô
A
tündérré válni kezdô.
Kemény próba: férfit ölni,
Kilenc ifjat megbüvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtôl
szüz maradni.
Igy tanulnak tündérséget,
Szívszakasztó mesterséget;
Minden éjjel számot adnak,
S minden
éjjel úgy vígadnak.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengô madár ágrul ágra,
Zengô ének
szájrul szájra.
Hang után ôk, szembe széllel,
Fény után ôk, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki
lepét fog, lopva járjon.
Monda Magyar: ez a síp-hang
Bátya; bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem' hatja.
Szüzek árnya-fordulatja.
Haj vitézek! Haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat:
Fújja felszél a
nyomunkat.
Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság bent, a körbe -
Mind a
körbe', sok az ölbe'.
Nagy sikoltás erre támad,
Futna széjjel a leányhad;
Elôl tüzbe, hátul vízbe,
Mindenkép
jut férfi kézbe.
Tündér lányok ott eltüntek;
Szárnyok lévén elrepültek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsüllyedjen? ...
Abbul immár nincsen semmi;
Szüzi daccal tündér lenni;
Vágtál a ló, és a pusztán
Nagy üres
éj hallgat aztán.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengô madár ágrul ágra,
Zengô ének
szájrul szájra.
Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nôje lettek:
S a leventék épen százan,
Megosztoztak mind a százon.
Büszke lyányok ott idôvel
Megbékéltek asszony-fôvel;
Haza többet nem készültek:
Engesztelni fiat szültek.
Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lôn szép otthonná,
Ágyok áldott nyúgalommá;
Nincs
egyéb, mi ôket vonná.
Fiat szültek hôsi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifju ágot,
Maguk
helyett szüz virágot.
Hôs fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lôn mind egy-egy nemnek,
Száznyolc ágra ezek mennek.
Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporaság lôn temérdel:
A szigetben
nem is fértek.
Szittya
földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; -
És azóta, hôsök
párja!
Híretek száll szájrul szájra.
| 